Nehéz feladat meghúzni történeti vizsgálódásunk határvonalait: a számítógépek történetével foglalkozó könyvek a történeti áttekintést általában a XVII. századtól szokták kezdeni. Ez az álláspont több szempontból is indokoltnak tűnhet: egyrészről Galileo Galilei (Pisa, 1564. február 15. – Arcetri, 1642. január 8.) a természettudományok matematizálásával valóban új szemléletet honosít meg, mely a számológépek számára komoly felvevőpiacot garantál, másrészről a Wilhelm Schikard által épített első igazi számológép is ebbôl az idôszakból származik. Nem nehéz azonban ellenérveket sem felhozni az 1600 körüli origóval kapcsolatban: ismeretesek a XV. századból olyan számítógépek melyeket csillagászati célokra mohamedán tudósok alkottak meg, s Raymundus Lullus 1275 körül publikált logikai gépe is arra mutat, hogyaz 1600-as origó – bár bizonyos szempontból indokolható, de mindenképpen önkényes – szűkítése a lehetséges megközelítéseknek.

A kibernetikával foglalkozó szakkönyvek általában jóval régebbről indítják a történeti áttekintést. Az irányítástechnikával, folyamatok szabályozásával/tervezésével foglalkozó tudomány gyökereit a sokszor csupán legendaként ránk maradt ókori automaták körül keresi, s a zenélő óraszerkezeteken, gőzgépeken keresztül eredezteti a változtatható programmal vezérelt automatákig ívelő történetet. E megközelítés kecsegtetően szélesebb látókört ígér: például az analóg számítógépeket/automatákat is megközelíthetővé teszi, ráadásul érdemes tudatosítani magunkban, hogy még napjaink digitális számítógépeivel is általában analógiás elven működő eszközök közvetítésével kerülünk kapcsolatba: gondoljunk csak a megjelenítőeszközökre. Mindazonáltal ez az irányítás ill. folyamatvezérlés szempontjait érvényesítő szemlélet kevés figyelmet fordít az absztrakció, a logika és a megjelenítés szempontjaira: Raymundus Lullus találmánya például nehezen elhelyezhető e mindenre a kommunikáció és kontroll fényében tekintő gondolatrendszerben, mely a számunkra oly fontos jelentéseket és gondolati tartalmakat hordozó, nem feltétlenül verbális természetű audiovizuális közvetítőközegekkel is közömbös marad.

A mechanikus találmányok történetében nehéz megállapítani, hogy az antik automaták közül melyek tekinthetők csupán legendának, és melyek valódi tudományos invenciók. Egy Kr. e. 380 körül egy kínai tudós, Mo Ti által készített automata a legenda szerint három napig volt képes a levegőben maradni, s ugyanez olvasható a görög Tarentumi Arkhütasz fagalambjáról: vajon van különbség az Ikarusz-legenda és e “tények” között? A technikatörténet számára is kikerülhetetlen az együttélés a tények és fikciók keverékével, számunkra pedig kifejezetten inspiratívak lehetnek a félig mítikus törekvések, melyek legalább olyan jellemzőek mind az alkotókra, mind a róluk hírt adókra, mint a valóban megvalósult szerkezetek. Nem érdemes azt sem figyelmen kívül hagynunk, hogy mind a legendák, mind a tények vagy kitűzött célok fontos leírást adnak az adott kor “trendjérôl” – emberi gondolkodásáról/világképéről – s ez élő szervezeteket, esetenként emberi mintákat utánzó szerkezetek esetében még szembetűnőbb.

Mind a kínai, mind a görög tradíció különösen gazdag automaták tekintetében, a hindu és arab forrásokról nem is beszélve. A kibernetikával foglalkozó mûvek általában a görög forrásokra hivatkoznak, és ezeken kívül egyelôre én is csupán a kínai tradícióból könnyen hozzáférhetô adatokra fogok hivatkozni a Mahábharatában említett mechanikai szerkezettel járó bábukon kívül.

Talán a legismertebb görög automata a kréta szigetét védő Talosz, Héphaisztosz alkotása. Apollodórosz Mitológia című művében az alábbiak olvashatók:

“26. Éjszaka heves viharba került a hajó, Apollón azonban kiállt a Melantiosz-szirtekre, nyilát a tengerbe lőtte, s a felvillanó fénynél az argonauták a közelben szigetet pillantottak meg. Kikötöttek rajta, s mivel váratlanul tűnt fel (anaphénai), elnevezték Anaphénak. Oltárt emeltek a fénylő Apollónnak, áldozatot mutattak be, majd ünnepi lakomát csaptak. Médeia tizenkét szolgálólánya, akiket még Arété ajándékozott neki, tréfásan gúnyolódni kezdett a hősökkel; innen ered az a szokás, hogy az áldozat bemutatása közben gúnyolódnak az asszonyok.

Ismét tengerre szálltak, s eljutottak Kréta szigetéhez, de Talósz nem engedte, hogy kikössenek. Erről a Talószról némelyek úgy tudják, hogy a bronzkori nemzedékből származik, mások szerint Héphaisztosz ajándékozta volna Minósznak. Bronzember volt, de bikának is szokták mondani. Egyetlen ér futott a nyakától le egészen a bokájáig, s a végét bronzszög tömítette el. Minden áldott nap háromszor körülszaglászta a szigetet. Így pillantotta meg a közeledő Argót is, és nyomban köveket hajigált feléje. Médeia cselhez folyamodott, és sikerült megölnie: vannak, akik úgy tudják, hogy csodaszereivel őrületet bocsátott rá, mások szerint megígérte Talósznak, hogy halhatatlanná teszi, de kirántotta belőle a szöget, Talósz pedig elvérzett és meghalt. Némelyek szerint meg úgy pusztult el, hogy Poiasz nyila a bokájába fúródott.”

Az ókori Kína minden bizonnyal hihetetlenül gazdag lehetett mechanikus játékokban: az említett repülőgépen kívül mechanikus galambok és angyalok, halak és sárkányok ismeretesek az automatikus borkimérôk mellett. A források szerint hidraulikus erővel hajtott csónakok, teherhordó éneklő lányok, állatok és mozgó emberek szórakoztatták a kínai uralkodókat. A magától mozgó harci kocsi/automobil a Kr. e. 4. században Mo Ti nevéhez fűződik (aki leírja a Camera Obscurában létrejövô fordított állású képet is). Egy jádéból készült mechanikus emberről és mindenféle fababákról, arany Buddhaszobrokról és bábzenekarokról is szólnak leírások.

Képekkel, illetve pontos illusztrációkkal nem szolgálhatok az említett automatákkal kapcsolatban, azonban az automaták legendáján keresztül láthatóvá váló világ/természet/emberképpel kapcsolatban figyelemre méltó az alábbi idézet a Lieh Tzu taoista tanításából a Kr. e. a 3. századból:

“Mu, Chou királya nyugati szemlekörutat tett… és visszatérve az utazásból mielőtt Kínába ért volna, egy bizonyos mechanikust, név szerint Yen Shih-t mutattak be neki. A király fogadta ôt, és azt kérdezte tőle, hogy mire képes. Azt válaszolta, hogy bármit megtenne, amit a király parancsol neki, de azt mondta, hogy van egy már befejezett munkája, amit meg szeretne mutatni neki. ‘Hozd el holnap magaddal’ mondta a király, ‘és együtt megnézzük’. Így a következő nap Yen Shih ismét megjelent és bebocsáttatott. ‘Ki az az ember veled?’ kérdezte a király. ‘Ez itt uram,’ válaszolt Yen Shih, ‘a két kezem munkája. Énekelni tud és cselekszik.’ A király ámulva nézett a figurára. Nagy léptekkel járt, fejét fel-le ingatva, úgy, hogy bárki embernek nézte volna. A mesterember megérintette az állát, mire az elkezdett énekelni, tökéletes összhangban. Megérintette kezét, mire az színészkedni kellett, tökéletes ritmusban, minden elképzelhetô mozgást bemutatva. A király végignézve mindezt kedvenc ágyasa és más szépségek társaságában, nehezen győzhette meg magát arról, hogy mindez nem valódi. Ahogy az előadás a vége felé közeledett, a robot kacsintva a jelenlevő hölgyek felé igyekezett, mire a király annyira felháborodott hogy legszívesebben azonnal kivégeztette volna Yen Shint, s végzetes lázában azonnal darabokra szedette a robotot, hogy láthassa mi is az valójában. És valóban, kiderült hogy az egy bőrből, fából, ragasztóból és lakkból készült szerkezet, fehér, fekete, piros és kék szinekre festve. Közelebbről megvizsgálva a a király megtalálta mind az emberi szerveket benne — máj, epe, szív, a tüdők, lép, vesék, gyomor és belek; és ezen felül izmok, csontok, végtagok ízületekkel, bőr, fogak és haj, mind közülük mesterséges. Minden részlet a lehető legnagyobb szépséggel és tehetséggel készült, és amikor újra összeillesztették azokat, a figura ugyanúgy festett, mint amikor először behozták. A király kipróbálta, milyen hatást vált ki, ha kiveszik a szívét, és azt tapasztalta, hogy a száj többé nem tudott beszélni; kivette a májat, és a szemek többé nem láttak; elvette a veséket és a lábak elvesztették erejüket a helyváltoztatáshoz. A király el volt ragadtatva. Mélyet lélegzett, s felkiáltott ‘Lehetséges hogy az emberi tehetség egyenrangú a Természet Teremtőjéével?’”

From the Lieh Tzu translated by Lionel Giles in 1912 – Book 5 – The Questions of T’ang http://www.sacred-texts.com/tao/tt/tt08.htm

Humanoid may be a good human achievement
KING MU of Chou made a tour of inspection in the west. He crossed the K’un-lun range, but turned back before he reached the Yen mountains.
On his return journey, before arriving in China, a certain artificer by name Yen Shih was presented to him. King Mu received him in audience, and asked what he could do. “I will do anything,” replied Yen Shih, “that your Majesty may please to command. But there is a piece of work, already finished, that I should like to submit first to your Majesty’s inspection.”
“Bring it with you tomorrow.” said the king, “and we will look at it together.”
So Yen Shih called again the next day, and was duly admitted to the royal presence. “Who is that man accompanying you?” asked the King.
“That, Sire, is my own handiwork. He can sing and he can act.”
The King stared at the figure in astonishment. It walked with rapid strides, moving its head up and down, so that any one would have taken it for a live human being. The artificer touched its chin, and it began singing, perfectly in tune. He touched its hand, and it started posturing, keeping perfect time. It went through any number of movements that fancy might happen to dictate. The King, looking on with his favourite concubine and the other inmates of his harem, could hardly persuade himself that it was not real.
As the performance was drawing to an end, the automaton winked his eye and made sundry advances to the ladies in attendance on the King. This, however, threw the King into a passion, and he would have put Yen Shih to death on the spot had not the latter, in mortal terror, instantly pulled the automaton to pieces to let him see what it really was. And lo! it turned out to be merely a conglomeration of leather, wood, glue and paint, variously coloured white, black, red and blue. Examining it closely, the King found all the internal organs complete—liver, gall, heart, lungs, spleen, kidneys, stomach and intestines—and, over these, again, muscles and bones and limbs with their joints, skin and teeth and hair, all of them artificial. Not a part but was fashioned with the utmost nicety and skill; and when it was put together again, the figure presented the same appearance as when first brought in. The King tried the effect of taking away the heart, and found that the mouth would no longer utter a sound; he took away the liver, and the eyes could no longer see; he took away the kidneys, and the legs lost their power of locomotion.
Now the King was delighted. Drawing a deep breath, he exclaimed: “Can it be that human skill is really on a par with that of the Creator?”
And forthwith he gave an order for two extra chariots, in which he took home with him the artificer and his handiwork.
Now, Pan Shu, with his cloud-scaling ladder, and Mo Ti, with his flying kite [which would fly for three days without coming down] thought that they had reached the limits of human achievement.
But when Yen Shih’s wonderful piece of work had been brought to their knowledge, the two philosophers never again ventured to boast of their mechanical skill, and ceased to busy themselves so frequently with the square and compasses.)