A német skolasztikus filozófus és tudós Albertus Magnus (1193?-1280) feltételezett alkotója egy fémből, viaszból, bőrből és üvegből készült mechanikus embernek, illetve egy “beszélő emberfej”-nek. Nápoly legendás Virgilius püspökének nevéhez fűződik egy “nagy réz légy” készítése, mely olyan sikerrel vadászott a városi legyekre, hogy nyolc éven át nem romlott meg hús a városban.
Természetesen ide tartozik Ciprus királyának, Pygmalionnak és az alkotásával szerelembe eső szobrász legendája, a középkori zsidó Gólem története, s Paracelsus (1493-1541, svájci fizikus és alkimista) vér és ondó keverékébôl készített homunculusa. Sőt, talán itt is érdemes Mary Wollstonecraft Shelley (1797-1851) Frankenstein figurájáról megemlékezni.
A középkorból számos óraszerkezetet ismerünk, talán a legismertebb a strasbourgi székesegyház “háromkirályok órája”. (Ez a székesegyházban 1352-54-ben felállított – s 1572-ig működő – első óraszerkezet, mely több automatát is tartalmazott, közülük az aranyozott, fáből, rézből és vasból készült kakas az első teljes egészében fennmaradt automata. Delente szárnyait csapkodva, tollait felborzolva, csőrét kitátva és nyelvét kiöltve kukorékolt, ma is megtekinthető a strasbourgi múzeumban.)
Mátyás király udvari csillagásza, Regiomontanus (Johannes Müller) – sajnos ugyan nem magyarországi tartózkodása alatt – számos robotot készített: pl. asztal körül röpdöső legyet, illetve repülni képes sast, mely a nürnbergi városkapu felett szárnycsattogtatással-főhajtással üdvözölte az odaérkezô Miksa császárt.
Leonardo automata oroszlánja XII. Lajos milánói látogatásakor bevonult a trónterembe, s megállva a király előtt mancsával feltépte mellét, ahonnan fehér liliomok hullottak lábai elé. (Ez kérdéses leírása egy robotnak, az 1950-es években újrafelfedezett Leonardo jegyzetfüzetekben azonban találhatók vázlatok egy emberformájú automatáról, melyeket 1495 körül, de mindenesetre az Utolsó Vacsora munkálatainak megkezdése előtt készített.)
Az első emberformájú android melyről írásos adatok számolnak be Hans Bullmann-nak tulajdonítható 1525 körül. Úgy tudjuk, hogy több férfi és női figurát is készített, melyek közül néhányan zeneszerszámokon játszottak. Bullmann kortársának, Gianello Torriano of Cremona-nak (~1515-1585, V. Károly híres órásmestere) lanton játszó nőalakja ma is megtalálható a Kunsthistorisches Múzeumban.
Music automaton, figure of a male saint, Juanelo Turriano (?); Museum of Applied Arts, Budapest.
A XVII-XVIII. században (részben Descartes hatására, aki az élőlényeket élő-gépeknek tekintette, melyek közül az ember csupán a tobozmirigyében lakó lelke miatt emelkedik ki) rémisztő szaporodásnak indultak az egyre rafináltabb automaták: pásztoridilleket, pásztorjátékokat mutattak be, muzsikáltak, írtak stb.
Kempelen Farkas automatái
Talán a legismertebb automata Kempelen Farkas híres Török sakkozója, mely a XVIII. Század legnagyobb szenzációja volt. Kempelen sakkozója ügyes szemfényvesztés volt, valódi sakkozó rejtőzött a szerkezetben. Az igazi invenció — a mai bűvészek tükrös-eltüntető rendszerén kívül, mely a szerkezet ajtajainak kinyitása után meggyőzte a gyanakvó közönséget — a mozgatószerkezet, illetve a szerkezet belsejében helyet foglaló sakkozó “periszkópjai”, illetve a bábuk helyzetét a doboz belsejéből követhetővé tevő mágneses rendszer voltak. A díszesen felöltözött, sakkozás közben pipázó török azért játszott bal kézzel, mert az elbújtatott sakkozó így fért könnyen hozzá a mozgató szerkezethez. Maga a mozgató erő rugó volt, melyet játszma közben töbször fel kellett húzni. A mozgató szerkezet pantográf volt, mely a hatvannégy kocka közepére tette lehetővé a pontos kézleereszkedést.
(Ld. bővebben a törökről: http://en.wikipedia.org/wiki/The_Turk, ill.: https://www.youtube.com/watch?v=RdT4yG8wczQ, sőt: The Chess Turk explained https://www.youtube.com/watch?v=0DbJUTsUwZE picit populáris, de 11.30-tól látható John Gaughan rekonstrukciója játék közben: The Turk Automaton {History Specials – Lost Magic Decoded} https://www.youtube.com/watch?v=NXQiXdY8Sbk)
Kevésbé ismert, de a puszta látványosságon messze túlmutató Kempelen beszélőgépe, mely feltalálója számára jóval fontosabb, szinte egész életpályáját betöltő feladat volt, készítése során komoly nyelvészeti és fonetikai felfedezéseket tett. Beszélőgépét és sakkozóautomatáját ugyanazon a turnén mutatta be, előbbit azonban igen csekély érdeklődésre méltatták. A Török Kempelen halála után Amerikába került, ahol az új tulajdonos (Nepomuk Maenzel) még némi modifikációkat is végzett rajta — eredetileg sakkot adva a török csak bólogatott, immáron viszont a “sakk” szót ismételgette. Amerikai turnéi során Edgar Allen Poe is találkozott a törökkel, mely Maenzel halála után a philadelphiai múzeumba került, és ott is pusztult el az 1854-es tűzvészben.
A beszélőgép három változatát tervezte meg Kempelen, 1804-es halála után Sir Charles Wheatstone (többek közt a sztereoszkóp feltalálója) foglalkozott a beszélőgép terveivel, a fenti angol feliratos ábra is tőle származik. Rajta kívül a 20. századig alig foglalkoznak fonetikával, ennek köszönhetően Kempelen könyve sokáig nagy hatású, az egyetlen komolyan vehető mű ezen a területen.
(Bővebben ld.: http://en.wikipedia.org/wiki/Wolfgang_von_Kempelen’s_Speaking_Machine. A BME rekonstrukciójával kapcsolatban ezen a weboldalon lehet tájékozódni.)
Jacques de Vaucanson (1709-1782) és Pierre Jaquet Droz (1721-1790)
Vaucanson a fizikus, gyártulajdonos és feltaláló Grenoble-ben született, és a jezsuitáknál tanult. Az egyháztól való távozás után az emberi test “mozgó anatómiájával” kezd foglalkozni, megcélozva az orvosi gyakorlat és kutatás segítését mechanikus modellek készítésével. Terve sosem sikerült, azonban Vaucanson készített három hihetetlenül népszerű automatát, melyek közül a legnépszerűbb — ugyan ember helyett kacsa formájában — megvalósította az eredeti ” mozgó anatómia” célkitűzéseinek egy részét.
1735-37 között Vaucanson két életnagyságú automatát készített: egy fuvolajátékost és egy fuvola-dob virtuózt. A fuvolajátékos valószerűen mozgatta ujjait a fuvola rései felett, és meggyőzően emelte szájához a hangszert, s több dallamot is tudott játszani. A második figura szintén valószerűen játszott a félkezében tartott fuvolán, miközben másik kezével dobolt: szintén több műsorszám előadására volt képes.
Vaucanson eredeti “anatómiai modellezéssel” kapcsolatos terveinek leszármazottja az a legismertebb alkotásaként számontartott szerkezet, melyben az emberi szervezet ábrázolása helyett egy kacsa életműködéseit szimulálta. Az életnagyságú, aranyozott rézből készült automata enni-inni volt képes. A közönség azonban leginkább a baromfi által kiválasztott büdös golyócskákon lepődött meg, melyek egy többé-kevésbé természetesnek tűnő emésztési folyamat eredményei voltak. A kacsán található nyitható megfigyelőnyílásokon keresztül lehetőség volt arra, hogy az érdeklődők bepillantást nyerjenek az “emésztési folyamatba”.
http://www.swarthmore.edu/Humanities/pschmid1/essays/pynchon/vaucanson.html
A svájci Pierre Jaquet Droz és fia Henri-Louis(1753-1791) és társuk Jean-Frederic Leschott három rendkívül élethű, életnagyságú automatát (a Mûvész, az Író, és a Zenész) készítettek.
A Művész négy különbözô arckép megrajzolására volt képes:XVI. Lajos és Marie Antoanette, XV. Lajos francia király, Cupido és egy kutya portréit készítette el.
Az Író bonyolultabb volt, 40 betűből bármilyen szekvenciát képes volt lejegyezni.
A Zenész klavichordon játszott, s a billentyûket valóban ujjainak nyomásával szólaltatta meg. (Jelentős részben Mallardet készítette, ld alább.)
A három figura jelenleg a Neuchatel Történeti Múzeumban található. A szerkezetek működése a bütyköstengely elvén alapult.
Henri Maillardet (1745-?) a Droz-műhely munkatársa több android között készített egy író-rajzoló figurát 1815 körül. A rugós szerkezet többféle versikét és hétféle képet képes papírra vetni. A kéz, a fej és a szemek mozgását több bütyköshengeren elhelyezett “bütyökcsoportok” kombinációja szabályozza.
Németországban Pierre Kinzing Marie Antoanette számára 1785-ben készített egy cimbalmozó androidot, mely 8 féle dallamot volt képes eljátszani.
A fenti automaták mai megfelelői mindennapi környezetünk részei, legyen szó egyszerű mozgó kirakati babákról, vagy valódi interakcióra képes robotokról. Érdemes megemlékezni a huszadik század egyik leghíresebb és legnagyobb költséget felemésztô androidjáról, a Walt Disney mûhelyeiben készült Abraham Lincolnról.
A Lincoln-robot volt a Disney theme-parkokban azóta is látható “Audio-animatronics” rendszerek egyik első példánya, melyet az 1964-es világkiállításon mutattak be New Yorkban. Az “Animatronics” szerkezetek abban különböznek az “igazi” androidoktól, hogy előre rögzített koreográfia alapján, audiovizuális konzerveket felhasználva működő “robot-színdarabot” játszanak el a nézők kíváncsi tekinteteinek kereszttüzében. A nézők tehát egy színházszerű szcenárió nézőterén foglalnak helyet, s semmiféle interakcióba nem tudnak lépni az színdarab Animatronics szereplőivel.
Lincoln karosszékben ül, szemét, nyelvét, ajkait mozgatja, majd karjaival a karosszék támlájára csapva feláll és megszólal. A szabadságról és a függetlenségről beszél. Bőre Duraflex muanyagból van, sűrített levegővel működik, és 16 féle kifejezésre képes, mosolyog, szemöldökeit felhúzza stb. Hangját magnószalagról adják, s magnószalag irányítja mozdulatait is.
Ma már természetesen korszerű eszközökkel szónokol: